8 Megtekintés 4 Perc

A mélyén

Majd két órája voltak úton, amikor egy szurdokon átjutva egy magas kaptatóhoz értek. Tíz embernyi magas, sárgás-szürke színekben pompázó, csillogó, meredek sziklafal előtt álltak.

– Ez a vége – mondta Herman.
– Már nem bírom, csak a lelkem menne tovább – válaszolta nagy sóhajok közepette Hermanné.

A férfi erőt vett magán, a nő szemébe nézett, amivel biztatta, hogy menjenek, segít neki. Megfogta a kezét, megszorította. A nő erőt vett magán, elindult előre, a férfi utána. Fél óra alatt mászták meg a sziklafalat, majd egy szűk teraszra értek, ahol bokrokkal benőtt nyílás vezetett egy üregbe. A férfi ment előre. A szűk bejárat után egy hosszú járaton haladtak keresztül. Bár alig jutott be fény, mégis félhomály volt, egyes részeken szinte világos. Ezt maguk sem értették. A falakon és a járat szélein virágok, egy-egy zöld növény nőtt ki.

– Ezek különleges fácskamohák – mondta Herman, a felesége bólintott.
Tovább haladtak, egyre szűkebb volt a járat. Közben a férfi jobbra mutatott, majd balra.
– Meta menardi – vette a kezére az egyiket.
Tudom. Annyit meséltél róla, hogy már rémálmaim vannak tőle. Barlangi keresztespók – rázta ki a hideg a nőt.
– Az – bólintott a férfi, majd visszaterelte a pókot a hálója felé.

Tovább haladtak. A járat lassan szélesebb és szélesebb lett, majd egy óriási belső terembe jutottak, ami vagy ötven méter magas volt, a közepén egy kristálytiszta vizű tóval, ahová egy kis patakból apróbb vízesés vezette a vizet. A barlang falai csillogtak és fénnyel töltötték meg a termet, holott fény sehonnan nem juthatott be a terembe. A tó kék vize és a barlang szikláinak arany fénye különös, időnként szemkápráztató fényjátékot varázsolt eléjük. A nő nem hitt a szemének, mozdulatlan állt és nem győzött betelni a látvánnyal. A férfi szólalt meg először.

– No, mit mondtam. Nem hiszed el ugye? – nézett a nőre.
– Ilyen nem létezhet. – válaszolta.
– Nem. De mégis van. S nézz ide! – mutatott Herman a tóra. Szinte Magyarország összes tavi hala itt él, s miközben ezt elmondta, a kristálytiszta vízben egy óriási lesőharcsa úszott el előttük. A férfi latinul sorolta, amit lát. – lucioperca, cyprinus, abramis, acipenser ruthenus… – sorolta. Leültek a tó partjára és szó nélkül nézték hosszú perceken át, amit látnak. Nem tudtak betelni vele. Majd a nő szólalt meg először.
– De hol vagyunk?
– Ez a legérdekesebb… – nézett rá a férfi. – Én se hittem először, de most már bizonyosan tudom.
– Hol? Mire jöttél rá?
– Ez Tompa lelke – válaszolt a féri.
– Mihályé? Tompa Mihály lelkében vagyunk? – nézett meghőkölve a nő.
– Ott. A legmélyén – válaszolta a férfi és megszorította a nő kezét.

(1979, Szentes) író, szociológus. Jelenleg Nyíregyházán él. A Nyíregyházi Egyetemen dolgozik. A Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle szerkesztője. Írásai, novellái, interjúi többek között A Vörös Postakocsi, a Bárka, a Kalligram, a Litera, a Spanyolnátha, a Partium folyóiratokban jelentek meg. Több antológia, gyűjteményes kötet szerkesztője. 2017-ben az Apám illata című írásért (Jelen! antológia) megosztott HUBBY-díjat kapott (ifjúsági irodalom kategóriában). Kötetei: Csücskök (esszék, novellák) (2008); Vándorút (novellák) (2016); Igric nagyi (mesekönyv) (2019), Kalandmesekönyv (mesekönyv, 2023), Igric nagyi a városban (mesekönyv, 2024).