Megzabolázván restségem, papírra vetem a lelke
met. Elcsámpult szavakkal buzgósint írok,
tán hexameterre is rátalálhat alább.
Hála, hogy eme restség okán nem háborodik rám,
mert csak íly csikasz levélre szottyanok időz
ni! Hisz tudja, uram, bajmolok én a szókkal!
Kéd levelére csácsog a válasz, no lássa, a lélek mi vég
re omol! Irománya remény, olvasva kushad a bánat,
jól teszi hogyha bevégzi körösleg a járást,
végre hazában, és e helyt maradoz ölelés
ben! Jól kipihenni magát, tán ma valóra válhat!
Kéretik immár vár-bakolóval törni zugoly
ba értem! Hímlik a lépte, jól teszi, hogyha bevárja
jó magamér az órát, s bármire jönne, elébb
írna nekem csak azért is! Válasza hajnali fény!
Érkezik már a levél? Vajh, várjak-e önre, uram?
Várjak-e önre reményben?
