Backspace
a hulló plafondarabban hiszek
a négyszáz forintban
meg a kétszázezerben
a naptárban, a zöld törpében
ami pattogtatja egyre
koponyámban az ütemet
a felismerésben hogy
ma nem fáradtam el tehát
haszontalan vagyok
s amiben igazán hiszek
az a visszafelé nyíl
a billentyűzeten
mert megengedi hogy
megmentsük a világot
a rosszabbnál rosszabb
költemé
Az aluljárók szomorúsága
mindent elengedtünk
amit nem szerettünk egymásban
olyan ez, mint a píszí,
kilúgozza, ami más,
lenullázza a szavakat
de nyugalmat ad,
lakályos illúziót
higiénikus, klóros
szögletes szerelmet
volt egy pillanat valamikor
ami arra lökött,
hogy ma, mint egy flippergolyó
bénán ide-oda verődjek
mondd
mi a magadé még,
ami az enyém?
mit ismersz bennem
magadból?
a mi szerelmünk
aluljárók szomorúsága,
átsietünk, ne érezzük
ahogy a huzatos elveszettségtől
szemcséssé válik a levegő,
s furcsa szívdobbanássá a metrózaj
észreveszem
amikor néha rám nézel,
keresel valamit
én pedig
leülök az egyik
acélszín tócsába,
s a járókelők
apróval dobálják
tele koponyám
hosszú szakállat enged
államon a fájdalom,
foltokat kékít szemem alá
s ritka szavaidtól
hegessé válik mindhárom barázda
a homlokomon
Kérdés Istenhez
ott futottam a templom égre nyíló freskói alatt
a faragott padok közé fektetett kopott járólapok
vékony árkában hol a fuga felrepedt és hamis
habarccsá tömörödött a por elfedve kitöltve
réseket hibákat szégyellnivalót
mint aki szeretne végre hazaérni aki soká volt
távol és mikor első lépését tette hazafelé még nem
volt biztos hogy indulni vágyik aztán ahogy ment
mind gyakrabban ámult el hogy miért
nem indult el sokkal korábban
fölöttem értelmezhetetlenül tág volt a tér
a falakon szétrobbanó hangok bódítóak
a szagok a mormolás a talpak
feketesége
morzsákon koszos szemcséken bukdácsoltam
olykor meglapultam és csak futottam pedig
semmi nem látszódott sem közeledni sem
távolodni viszonyítás nélkül csak én
voltam a mozdulatlannak tűnő
a templom járólapjai között
egy bogár egy baktérium
akkor a padló görbületén túl egyszer csak feltűnt az Isten
és szembefutott velem és épp oly apró oly jelentéktelen oly
magából semmit ki nem pergető mázsás talpakat
kerülgető néha koszos néha tömjénillatú volt
mint egy bogár egy baktérium mint a
menny egyszerű csodás túlélője
a templom padlójának
mikrovilágában
apró vírusokat terelt maga előtt részecskéket
furcsa kis építőkockákat folyton szétesőket és újra
életre ébredőket szöszöket porszemet
sókristályt elektronokat legeltetett
a templom járólapjainak
repedezett mezején
az Isten
Isten meguntad vajon a mindenhatóságot
kipróbálod itt lent a koszt a nyomort az
elveszettség nagyszerű könnyűségét
Isten megmutatod nekünk töppedt
buborékoknak azt amit csak te tudsz
aztán hazaballagsz
Isten honnan tudod
