Amikor beléptem Hévízen egy előadóterembe október elején, megláttam Nagy Palit, a párizsi Magyar Műhely egykori alapító szerkesztőjét, írót, költőt, videóművészt, tipográfust és leginkább barátot. Egyrészt elszégyelltem magam, talán tíz éve láttam utoljára, közben sok minden történt, gyerekem született, elváltam, a COVID, az, hogy utoljára egy jó órát beszélgettünk a hévízi tóban úszkálva, s most ugyanúgy folytattuk, mintha mi sem történt volna.
A Magyar Műhelyben publikáltam először. Nem voltam még 20 éves. A könyvtárban szúrtam ki magamnak a lapot. Azt tudtam, hogy Esterházy is ott publikált először (bár ő paralel) az Alföldben is), hát hasonló gesztust tettem én is. Akkor még úgy zajlott a publikálás, hogy a megcímzett borítékba tett kézirat mellé levelet is illesztettek az írók, pár soros bemutatkozást, s többnyire érkezett válasz is egy-két hónap múltán, ekkor és ekkor fogjuk közölni/ írását nem áll módunkban publikálni.
A Magyar Műhely szerkesztőségéből leginkább Nagy Pálhoz kötődök. Nem csak azért, mert neki írtam a leveleket, hanem talán azért, mert olyan vitalitás és derű volt benne (akkor hatvanegynéhány évesen), mint kevés más emberben. Évente pár alkalommal találkozott a lap baráti köre egy budai lakásban, így személyesen is megismerhettem a Műhely szerkesztőségének jellegzetes figuráit, Bujdosó Alpárt a recsegős hangjával, humorával, öreg tacskójával, Papp Tibort, ahogy finom eleganciájával föléemelkedett és meg is határozta a közeget (egymaga többet „írt”, mint az egész magyar irodalom a Disztichon alfa c. versgenerátorával). Mindez a múlt évezred utolsó évtizedében történt, egyszerre voltak jelen a hagyományos értelemben vett költők, a vizuális alkotók, a performerek, a későbbi politikusok, egyszerre voltak jelen az ’56-osok, és az akkori magyar irodalom avantgárddal kacérkodó, maguk sem tudják mit akaró figurái, s közben egy laza baráti körnek is tűnt az egész. Én fiatal költőként csöppentem ebbe a közegbe, kicsit tébláboltam, amúgy is inkább megfigyelőként léteztem akkor is, és hát Pécsett élő huszonévesként honnan ismertem volna az ’56-os forradalom után nyugatra-menekült magyar irodalom alkotóit? A társaságból ők voltak az érdekesek, a mai eszemmel is őket értékeltem legtöbbre. Hogy kikkel találkoztam? Ma már szinte mind halottak. Sándor Andrissal például, szerettem mellette letelepedni, Magyarországon egyszerűen hiánycikk volt az derű és életszeretet, ahogy ő látta a világot, mindig mosolygott a szeme, érvelt, nem szidalmazott. Vitéz Györggyel egy kocsiban utazhattam egy órát például, s ahogy szóba elegyedtünk dettó egy új világ nyílt ki előttem, Kanada, s egy olyan ironikus gondolatrendszer, amelytől minden túlzó patetikusságtól mentes, szarkasztikus és sajnos igaz. Vagy egy árkád alatti homályban beszélgettünk Nagy Palival az ELTE közelében, amikor odalépett hozzánk egy vékony, fakó alak öltönyben, Palival átölelték egymást, s engem is bemutatott, mint fiatal költőt, s nekem leesett az állam, merthogy Petőfi S. János volt az illető, akinek az előző héten tanultunk az egyetemen a nyelvfilozófiai elképzeléseiről. Bakucz Józseffel nem találkozhattam már e körben, mert ’90-ben meghalt. De ide tartozik az egyetemen kapott egyik ötösöm, amit szintén Nagy Palinak köszönhetek. Egy idős erdélyi stílustanász professzor, Szabó Zoli bácsi (minden héten Kolozsváron, Miskolcon, Budapesten és Pécsett tanított, kis hátizsákjával vonatra szállt, s körberobogta az országot) észrevette az padomra kitett Magyar Műhelyt (a postáról hoztam el éppen a tiszteltpéldányom), elkérte, s amíg nekünk valami feladatot adott, lapozgatta. Óra után visszaadta a lapot, s kérdezte, hogy a maga versei is benne vannak? Mutattam a szabadverset, ő azt kérdezte, hogy nálam van-e az indexem, mert akkor már az első órán be szeretné írni stilisztikából az ötöst.
Számomra a Magyar Műhely körül mozgó tarka társaságnak az origóját Nagy Pál jelentette. Ez a vagány, udvarias, művelt ember, akinek nem csak a francia filmekből ismert finom bajszán, vagy a nyakában hordott sálján látszott, hogy hol él, hanem abból is átérződött, ahogyan megszólalt – akár hatvan, akár kilencven évesen – szabadabban és élénkebben fejezte ki magát, mint sok kortársam. Feltűnt, hogy mennyire lobbanékony ember, mert hát felnőtt életében francia kultúrában – feltehetően –másképpen szocializálódott, mint én a magyarban. Nagy Pál elszokott a magyarországi akadékoskodástól, a féltékenykedéstől, illeszkedéstől, nyíltan fogalmazott, kezdeményező hangnemben, együttműködést keresett. Mármint azt tudom leírni, ahogy én ezt látom, s amivel szembesülni kellett, az nemcsak az irodalom berkeiben honos, hanem általános, hogy a honi kultúrában már azért is hülyének néznek néha, ha kérdezni mersz. Ne szólj szám?
Sikerült 1994. áprilisában a pécsi egyetemre meghívnom Nagy Pált, a vizuális irodalomról tartott előadást, rengeteg olyan könyvritkaságot hozott el, amelyeknek még a létezéséről sem tudtunk, felvillanyozó volt. Viszont az egyszem Orbán Jolánon kívül több tanár nem érdeklődött a program iránt. (Egyrészük jelezte, nem ért rá.) Ez is megmutatta, hogy az, amit az én naiv lelkesedésem sugallt, alig létezett akkor. Nyitottság, befogadás, sőt kíváncsiság. Mit akarok az avantgárddal, Kassák halott – kaptam meg egy alkalommal. Mert Kassák esetében megtanítható a szürrealizmus. És amikor először jártam a párizsi Pompidou-központban, tényleg megdöbbentem, hogy Kassák-festmény szerepel az állandó kiállításon. A képversekre is jó példa Kassák, és talán mellé még megemlíthető Janus Pannonius „Y”- formára írott epigrammája, és Guillaume Apollinaire-től is valamit bemutatnak, az egyetemen még Stéphane Mallarmé is szóba jöhet a Kockadobással, de voltaképp csak ez a pár morzsácska fér bele több száz év vizuális irodalmából a magyar oktatásrendszerbe. Valahogy azóta sem tűnt fel a nyitottság a kultúrpolitika szintjén. A legutóbbi interjúmban feltettem a kérdést Palinak, hogy hány Kossuth-díjjal rendelkezik a Magyar Műhely klasszikus szerkesztősége. „Most viccelsz, ugye?” – hangzott a válasz legőszintébb része. Mert ha a vizualitást nem tekintjük, még akkor is ott marad az irodalomtudomány számára az, hogy Derrida, Lyotard és Habermas művei magyarul először a Magyar Műhelyben jelentek meg. Vagy az, hogy amikor Weöres Sándor egy kötete Magyarországon nem jelenhetett meg, hát a párizsi Magyar Műhely kiadta. Meg eleve a lapot 32 éven át kiadó szerkesztőség teljesítménye is megsüvegelendő. Pali elmesélte, hogy a francia nyelvű hagyatéka nem a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz került, hanem a Sorbonne egy alapítványához, egy olyan intézetbe, ahol Baudelaire és Verlaine hagyatékát gondozzák, de ott vannak Arthur Rimbaud, Paul Valery kéziratai is és Emile Cioran filozófusé szintén. Szóval a helyükre kerültek.
Még aznap este, amikor Palit elhívtam Pécsre, színjátszócsapatommal előadtuk az Avantgárd költészetnap című estünket a Pécsi Művészetek Házában. Mindannyian 21-22 évesek voltunk, bölcsészek, zenészek és a fent említett nyugati magyar irodalom alkotói köréből válogattam a szerzőket, de leírom a nevüket újra, mert megérdemlik: Bakucz József, Bujdosó Alpár, Kemenes Géfin László, Nagy Pál, Papp Tibor, Sándor András, Vitéz György… Magamban teatro-clipp-nek neveztem el azt, amit csináltunk. Pali leült utána velünk és beszélgetett a társasággal, mindenkit biztatott az önkifejezésre.
Az első kötetem is annak köszönhetem, hogy elkezdtem Nagy Palinak kéziratokat küldözgetni 19 évesen. Bari Károlytól kaptam egy levelet, hogy olvasott a Magyar Műhelyben tőlem egy szöveget, ha akad még olyan, küldjem el postán, mert egy kötetet szeretne kiadni tőlem.
Amikor az interjúm visszaküldtem Palinak, az első kérdése az volt, hogy miért nem hagytam tegező formában. Mondtam neki, hogy úgyis átírnák. Kicsit nevetett. Én is. Ez van.
Kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel köszöntelek, Pali, a kilencvenedik születésnapodon! Mi mást kívánhatnék neked, mint hogy „Bis hundert un zwanzig!”
Üdvözöl a pécsi hegyoldalból: Balogh Robi
Utóirat:
Kötelező és ajánlott irodalom, a fentebb emlegetett interjú (amely megjelenése hetében a legolvasottabb cikk volt, hol máshol, mint a Szabad Európa Rádió weboldalán).
https://www.szabadeuropa.hu/a/az-orosz-katonai-birosag-kozolte-velunk-hogy-hajnalban-kivegeznek-interju-egy-1956-os-halalraitelttel/33167853.html
