Zénó II, az „Új Barázdát Szánt az Eke” MgTsz. futballcsapatának világhírű csodacsatára már nagyon várta a tavaszt. Hunyorogva belepislogott a napba, és élvezte a még bátortalan napsütés kellemesen melengető sugarait. Egy darabig elmerengve ácsorgott, majd kocogni kezdett, hogy megmozgassa elgémberedett lábait. Hirtelen valami nyugtalanító hiányérzet tört rá. Óvatosan körülkémlelt, majd megnyugodva vette észre, hogy semmi baj, csak társai lemaradtak egy kicsit, de amíg ő a tavasszal volt elfoglalva, a többiek is felzárkóztak a támadáshoz. Sietve elfelejtette hát a tavaszt, és egy gyors jobbsasszéval lefordult az őt őrző hátvédről, majd a beívelődő labdát megcélozta, és az ellenfél játékosainál egy fejjel magasabbra ugorva hatalmas gólt fejelt a kicsit rosszul kimozduló kapus mellett a rövid sarokba.
Zénó II, az „Új Barázdát Szánt az Eke” MgTsz. futballcsapatának világhírű csodacsatára örömében csinált egy hátraszaltót, és a szurkolók őrjöngő éljenzése közepette tiszteletkört futott a pályát körülölelő vörös salakon.
A berepülő üveget senki sem látta. Talán egy részeg szurkoló dobta be a tele palack Kunfehértói Rizlinget a pályára, és pontosan fejbe találta Zénó II-t, az „Új Barázdát Szánt az Eke” MgTsz. futballcsapatának világhírű csodacsatárát. Az erős ütéstől betört a csodacsatár koponyája. Csontszilánkok százai fúródtak az agyvelejébe. Egy pillanat alatt összecsuklott és meghalt. A szurkolók elnémultak, és a hirtelen beállt csöndben csak egy távoli tűzoltóautó szirénája hallatszott, amelyet egy bútorraktár tűzhöz hívtak ki. A gyorsan odaérkező sportorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. E tragédia után a bíró lefújta a mérkőzést, és az emberek némán kullogtak ki a lelátókról. Néhányan lehorgasztott fejjel, sírva gyászolták Zénó II-t, az „Új Barázdát Szánt az Eke” MgTsz. futballcsapatának világhírű csodacsatárát. Percek múlva már csak az üres lelátók emlékeztettek egy nagy ember végső agóniájára, egy világnagyság utolsó góljára, egy csoda elmúlására.
Egy órával ezen események után ébredt fel az öreg alkoholista, akit a környék lakói csak Hátasztánnak hívtak. Gyomrát jeges kéz markolászta, torka kiszáradt, feje zúgott. Tudta, ha nem jut gyorsan egy kis nyakolajhoz, akkor jönnek a kis rózsaszínű egerek, amiket kifejezetten utált. Megsimította borostás állát, és akcióba lendült. Végigcsoszogott a padsorok mentén megemelgetve az elhagyott sörös, boros és pálinkásüvegeket, hátha rákacsint a szerencse. Nem kacsintott. A jeges kéz egyre jobban facsarta gyomrát, és mintha az előtte levő pad alatt egy rút egér futott volna be. Az viszont biztos, hogy rózsaszínű volt.
— Brrrr… – hörögte Hátasztán, és tovább vonszolta összeaszott testét.
Már a legalsó padsorban járt, amikor megpillantott egy bontatlan palack Kunfehértói Rizlinget, amely a nézőteret a futballpályától elválasztó kerítés tövében hevert. Szinte szétfeszítette a vasrácsot, olyan hevesen nyújtózkodott, hogy elérje. A hosszas küzdelem végül is meghozta gyümölcsét és magához ölelhette a várva várt piát. Mivel dugóhúzója nem volt, hamarjában a betonon törte le a nyakát, és jót húzott az olcsó borból. A törött üveg szétszabdalta fogatlan, sorvadt ínyét. Miközben szájából ömlött a vér, Hátasztán kéjesen sóhajtott fel:
— Micsoda egy szép tavaszi nap!
