Évek múlva térünk csak vissza. Sokszor hívtak, de mi sosem tettünk eleget a kérésnek. Listákba szedtük mi teszi teljessé az életet, hogyan kell széthúzni és összetartani a családot. Az igazán fontosat sosem jegyeztük fel. Elmaradt születésnapok, sikerek és csalódások. Lapokat telítettünk meg a titkainkkal. Pacákkal takartuk ki azokat a részeket, amiket saját magunk elől is elhallgattunk. A lapok szakadnak, az emlékezet lyukacsossá válik. A szüleinktől tanultunk meg hiányt teremteni.
Nem érek rá – mindegyikük ezt mondja, mikor felveszi a telefont, – majd később visszahívlak. Ilyenkor mindig hangos a csend. Amikor az ember a legkisebb a családban, mindig is az marad: a gyerek, akit nem kell komolyan venni. Persze, ez nem valami olyasmi, amit büszkén bevallanának. Védelmezni akarnak örökre. Mi lesz, amikor elhallgatnak a harangok? Elhallgattatnak engem is?
Az igazság összefércelt részleteiből áll össze a kirakós: testvéreim története. Mindenki elmegy. Anya és apa megoldják egyedül is, te pedig ügyes leszel, ha bármi van, hívj! Repülőjegyre nem telik, a valaha zajos családi ház csendes, akár a temető, míg végül nem válik maga is azzá.
„Tudom, hogy elfoglalt vagy, de ez most igazán fontos. A szüleinkről van szó. A ház nyolc éve érintetlen. Ki kellene takarítani, megbeszélni, mit kezdünk vele. Juditnak is írtam, de Kanadában most esett le az első nagy hó, tudod ilyenkor milyen. Remélem, te tudsz majd valami biztatót mondani. Várlak nagyon.”
A bejárati ajtót bámuljuk. Rátok nézek, de ti nem moccantok. Örülök, hogy végre itt vagytok, bárcsak örömtelibb lenne a találkozás. A családotok otthon hagytátok, egyedül ültetek repülőgépre. Két napig tudtok maradni. Már ez is több a soknál, ha régen is így tudtam volna becsülni a közös időnket, akkor talán minden másképpen alakul. Nem lesz a családi házból temető.
A szüleink hálószobája tiltott terület volt. Csak különleges engedéllyel lehetett belépni. Ha például rémálmok gyötörtek vagy betegnek éreztük magunkat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltünk. Volt, hogy rettegtünk. Úgy tűnt néha, mintha sötét árnyak járnának ördögi táncot a homályos tejüveg felületén. Van odabent a falon egy tapéta, különös kék virágok díszítik. A nővérem egyszer egy növénytanban meg is találta a mérgező virágok sorában. Nem értettük, miért rak valaki ilyet a falra.
A hálószobában kezdünk, ugye? – kérdi a bátyám, és engem eltölt a rettegés. Sejtettem, hogy ez lesz, mégis meglepetésként ér. Az iratok a mosogató alatt vannak egy fadobozban, azok még kelleni fognak. – motyogom olyan halkan, hogy én sem hallom. Karcsinak igaza van, a hálóban kell kezdeni. A tapétával.
Pár lépéssel lemaradok, az árnyak mintha közelebb, lennének mint valaha. Hallom, ahogy határozott lépteik megtorpannak. A tapéta félig letépve díszíti a falat. Az ágy eltolva, bevetetlenül enged utat a látványnak. A fal tele van feliratokkal, jegyzetekkel, listákkal. Anya de apa kézírását is fel vélem fedezni. Nehezemre esik kibogozni a kacskaringókat, eltart, míg szemem hozzászokik a látványhoz.
Judit barátai HAJÁT a párnaja alat tartya
Másnap hazarepültök. A házat eladjuk. Az új tulajok lebontják és újat építenek helyette. Soha nem beszélünk arról, amit láttunk. A temetőt felszámoltuk, szelleme bennünk él tovább.
egyenlítő
I.
a betonon kiöregedett linóleum
az unokák majd váltanak
parketta vagy csempe
este imádkozol értük
megmaradhass betonnak a padlóburkolat alatt
keménységed örököljék
nem kellett a földeken dolgozniuk
nem tapad sár a kezükhöz
a felmosóvíz tisztára mossa őket
maradjatok angyalok kerubok szeráfok
lábatok betonba önteni ne hagyjátok
II.
a falak ránk omlanak
a te szobádból nem látni
innen minden repedés látszik
a fohászok tartóoszlopok
amíg hiszünk
fenntartható a nemzetség
borostyánt ültetsz
cérnaként tűzze össze a repedéseket
húzzon mint az öltés
a sebhelyek árkok
hiába húzod
nyomot hagynak a bőrréteg alatt
III.
a tartógerendák csupaszon nehezednek
a dohos levegőre
tetőablak kellett volna
mindig ezt mondták
nem értették mit hordoz magában a fa
hány szálka ment dolgos kezekbe míg elkészült
őseid itt vágták a határban
ma már erdő sincs
a fába mi lehelünk parazsat
amikor gerendák közé szorul testem
óvjad a tüzet
ne eresszed
