Kecskeméti Zoltán emlékkiállítása

Dr. Hajdú Ildikó: Impressziók fotókra

Különleges kiállítás megnyitóját rendeztük október 25-én a Feledy-házban. Követve a kiállítóhely legfontosabb célkitűzését, ezen alkalommal is egy Miskolchoz kötődő művész alkotásaival ismerkedhettek meg a házba látogatók. Kecskeméti Zoltán fotóművész „Impressziók fotókra” című kiállítása az alkotó 33 éves korában örökre lezárult, alig egy évtizedes, mégis termékeny művészi pályáját mutatja be. Talán épp ezen rövidsége miatt méltatlanul kevesen ismerik. Most e helyen kérem kövessenek és ismerkedjenek meg vele.

Bár egy idő előtt befejeződött életpályáról is megemlékezünk e tárlattal, most mégis szeretném megidézni azt a fiatal, mosolygós, vidám fiút, aki a kamera mögött ott volt, és aki e fényképek által most itt van… Hiszen azok megszületéséhez nemcsak az ő szeme, de gyakran az ő közvetlen, a közös hangot rögtön megtaláló barátságos személyisége is kellett. Talán ezért is tudott a sajtófotók világában fiatalon és gyorsan eredményeket elérni: felfigyeltek alkotásaira, amelyek ott voltak az országos sajtófotó kiállításokon is.
Fényképei azokról a különleges pillanatokról, érzésekről és gondolatokról mesélnek, amelyeket csak ő tudott olyan tisztán és erőteljesen megragadni és átadni. Mindössze egyetlen termékeny évtized adatott meg Zoltán számára, mégis teljes, gazdag életpályát tár elénk. Sokoldalú, színes világot, amely még a legnehezebb pillanatokban is az életről és az emberek szeretetéről szólt.
Munkássága nem csupán képek gyűjteménye, hanem a világ különleges, személyiségén átszűrt szubjektív megközelítése. Minden fotójában ott rejlik az a szenvedély, kíváncsiság és finom érzékenység, amely őt jellemezte. A fények és árnyékok dinamikája, a színek páratlan hangulata, a pillanatok tökéletes elkapása, vagy épp a szokatlan perspektívák mind-mind egy olyan fotográfust tükröznek, aki képes volt meglátni azt, amit mások talán nem is vettek észre.
Erre született és ebben nőtt fel. Még az analóg fényképek korszakában. Ott volt a sötét fürdőszobában édesanyjával, és csodálattal eltelve nézte, ahogy a papíron egyszercsak foltok, vonalak, fehér és fekete testet öltött és történetek színes sora bontakozott ki előtte. A művészet tovább öröklődött, anyáról fiúra. És nemcsak a művészet szeretete, hanem a művészi alkotás folyamata is, amely Kecskeméti Zoltánnál hivatássá vált.
Művészi szintre emelte még a sajtófotó zord, dokumentarista világát is. Fényképei képesek esztétikai tartalmat közvetíteni, akkor is, amikor azoknak fő célja az események hiteles ábrázolása. Gondosan megkomponált fotóin a vizuális elemek tudatosan irányítják tekintetünket, és olyan dinamikát vagy éppen feszültséget keltenek, amelyek mélyen belénk ivódnak.
A sajtófotózásban Henri Cartier-Bresson híres fogalma, a „döntő pillanat”, esztétikai szempontból is fontos. Sikertörténet maga a fényképészet. Elég, ha mindennapjainkra egy kicsit jobban odafigyelünk. Képek százai vesznek körül minket minden nap, miközben mi magunk is „gyártói” vagyunk azoknak. Sőt, a fényképészetet már két évtizeddel megjelenése után olyan sok területen alkalmazták, hogy Mary Warner Marien megállapítása szerint: „egyszerre tudomány, művészet és iparág.” Mégsem válik mindegyikből a tökéletes pillanatot megragadni képes fotó.
Egy fénykép akkor válhat esztétikailag, egyszerre az érzelmeinkre és értelmünkre is ható, különleges fotóvá, ha létrehozója a megfelelő pillanatban örökíti meg az eseményt – amikor az érzelmek, a mozgás és a kompozíció tökéletesen összeállnak. Ez a „döntő pillanat” megfoghatatlan és spontán. Mégis, ha sikerül elkapni, a kép mély érzelmi és vizuális hatást vált ki.
E legerősebb, legmegrázóbb alkotásaival találkozunk a legutolsó teremben. Olyan sorozataiból láthatunk részleteket, mint a 2010-es ajkai, mérhetetlen anyagi és környezeti károkat okozó, emberéleteket is követelő ipari szerencsétlenség, a vörösiszap-katasztrófa, a 2015-től elinduló migrációt dokumentáló „Menekültek”, vagy épp egy gyötrelmes, a düh, kilátástalanság, félelem és még számtalan érzelemről megrázó erővel hozzánk szóló „Kilakoltatás” képei.
Vajon belegondoltunk-e már abba, hogy lehet-e, még inkább hogy lehet fájdalommal, keserűséggel teli témákat megörökíteni? Megragadni a pillanatot, az emberfeletti küzdelmet és legfőképp magát az embert? Szívesen feltenném ezt a kérdést most Zolinak is. Hiszen ezek az alkotásai tökéletes megkomponáltságukkal, a bennük rejtetten jelen levő esztétikai tartalommal nemcsak az események információs értékét emelik ki, hanem érzelmi és vizuális hatást is kifejtenek a nézőre. E képek az együttérzés fotói.
Ugyanerre volt képes most e kiállításból kimaradt, számára mégis különösen fontos sportfotói vagy a terekben helyet kapó „útinaplójának” fotóin is. Sokat utazott. Járt Grúziában, Máltán, Rómában, Amszterdamban, Rodoszon, Szlovéniában, Erdélyben, Izraelben, Prágában, Berlinben, a Balkánon vagy épp Párizsban. Szinte felsorolni is lehetetlen. Kereste a legkevesebb költséggel járó lehetőségeket, számára a cél mindig az emberek megismerése volt. Ők álltak mindenhol fotóinak középpontjában. Hiszen a táj szépsége mellett, a sokunknak) ismeretlen, különleges világok, vidékek legfőbb alkotóelemét számára valójában az ember jelentette.
Az ember, akit Kecskeméti Zoltán képes volt bárhol a maga egyéni, intuitív módján látni. Megszólítani. És ami a legfontosabb, elkapni lényének legbensőbb pillanatát. Közvetlenségével, tekintetével nemcsak bizalmat kapott, hanem gyakran egy élet történetét is, amelyet az objektíven keresztül ezáltal oly szubjektíven örökített meg. Minden képe mögött ott voltak a fotókon szereplők által megélt emlékek, élmények és legfőképp az érzéseik.
A fénykép 19. század eleji megjelenése óta, miközben a tudományok alappillérévé vált, részese lett az adatrögzítésnek, az újságírásnak, dokumentációknak, családtörténeteknek, és a művészi önkifejezésnek is. E gazdag tartalom és múlt mögött mi akkor a fényképészet? Tudomány? Az oktatás eszköze? A társadalmi rend felforgatója? A világot ábrázoló buta gépezet? Művészet? Vagy épp a művészet ellensége? – ahogy azt már az 1850-es években megfogalmazták.
Néha még ma sem tisztázott. A fénykép tárgya, a megjelenített témák folyamatosan változtak, megújultak, ahogy ezzel együtt értelmezési kerete, kontextusa is. Hogy egy kép mit idéz fel, az gyakran időtől, helytől és befogadótól függően változik, miközben azt a kompozíció elemei is módosíthatják: a felvétel szöge, az elő- és háttérben levő vizuális információk, a fénykép egy részének vagy egészének elkészítésére jellemző kidolgozottság, a fény, az árnyék, az anyag és színek játéka.
Vagy épp maga az ember. Aki megörökíti, és akit megörökít. Örök körforgás ez, miközben ahogy végigtekintünk a falakon, az impressziók, alkotójuk egyéni benyomásai által mégis állandóvá, örökké válnak. Kecskeméti Zoltán fotói a modern életre, a társadalmi változásokra vagy épp állandóságra reflektáló „döntő pillanatai” ezáltal alkotójuk saját szubjektumát jelenítik meg. Egy fotós pillanatnyi benyomásait az életről, a szépségről vagy a mérhetetlen fájdalomról. Nem másról, mint rólunk.