Kolozsvár, 2024. október 9-12.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kara négynapos konferenciát és megemlékezést rendezett „80 éve történt, 1944-2024, magyarok és németek szovjet fogságba hurcolása Kárpát-medence régióban” címmel.
A program a Házsongárdi temetőben felállított emlékmű megkoszorúzásával kezdődött, majd a következő két napon 22 előadás hangzott el a legkiválóbb magyarországi, szlovákiai, délvidéki, kárpátaljai és a házigazda erdélyi kutatók, aktivisták részéről. A programot a tordai emlékmű megkoszorúzása zárta. A rendezvény része volt egy tematikus képzőművészeti kiállítás és korabeli használati tárgyak bemutatója.
A felsőzsolcai Megbékélésért Polgári Egyesület képviseletében Fehér Tibor elnök és jómagam vettünk részt. Prezentációnkban bemutattuk egyesületünknek a konferencia témájához kapcsolódó tevékenységét, különös tekintettel a 2014-es és 2016-os erdélyi és kárpátaljai zarándokutakra, az emlékhelyek és emléktáblák avatására, az egyesület által készíttetett filmekre, támogatott kiadványokra, az általam írt zarándok-krónikára, illetve szerkesztett két életút-kötetre. Szóltunk személyes érintettségünkről is, hiszen Tibor édesapja megjárta a lágert, mint ahogyan az apósom is; édesapámat begyűjtötték, de a barátaival együtt megszökött. Felmenőink túlélték, megúszták, így megszülethettünk, emlékezhetünk.
Néhány gondolat a konferencia előadásai alapján…
Felszabadulás alá kerültünk
Két világháború. Magyarország, amelyet – bár mintha egyre ritkábban – gyengébb pillanatainkban hazánknak is szoktunk nevezni, mindkettőben a vesztesek oldalán állt. A II. világháború nyertesei közül a Szovjetunió, mely kétségtelenül a legnagyobb emberáldozatot hozta, magának vindikálta az első számú győztes jogát, melyet a szövetséges nyugati hatalmak a békekonferenciákon hallgatólagosan tudomásul vettek. A potsdami békekonferencia „törvényesítette” a háború után kialakult helyzetet: 1945 nyarától Európa gyakorlatilag kettészakadt, keleti fele évtizedekre szovjet függőség alá került.
Márai Sándor szavaival: „A szovjetek megszabadították az országot a német megszállás és a nyilas terror alól, de szabadságot nem hozhattak, mert az nekik sem volt.”, így újabb megszállás alá került az ország. Bakó Márta kiváló karakterszínésznőnk megfogalmazása szerint: „Felszabadulás alá kerültünk.”
A Szovjetunió által elfoglalt, de azonnal el is foglalt területeken százezrek számára nem a béke, a szabadság, hanem a szülőföldjükről való elűzés vagy elhurcolás, a kényszermunka, a rabság, a megalázottság időszaka következett.
A szovjet érdekszférába becsatolt országokat jóvátételre kötelezték. A polgári lakosság ellen is tömeges megtorló intézkedéseket hajtottak végre, sőt a Szovjetunió még a saját népein, etnikumain is… Ebből adódóan a második világháborúban – ellentétben a korábbi háborúkkal – több volt a polgári áldozat, mint a katona.
Legújabb kori rabszolgaság
A Szovjetunióban már a két világháború között hatalmas éhínségek voltak. Milliók haltak éhen a Volga mentén, és mintegy hétmillió embert éheztettek halálra Ukrajnában. Az ország a második világháború idején huszonhét-harmincmilliós emberveszteséget szenvedett el, és több mint tizenegymillióan szolgáltak a hadsereg kötelékében. Így óriási munkaerőhiány keletkezett, és a veszteségeket nemcsak a németek okozták, hanem részben maguk a szovjetek is, ugyanis a saját visszavonuló katonáikat lelőtték. A kényszermunkatáborok már a szovjet rendszer kezdetétől léteztek (sőt már a cári Oroszországban is), és mindig a mennyiségi szempont volt a döntő. A háborút követően számuk hatalmasra duzzadt. Pótolni kellett az óriási emberveszteséget. Szükség volt új „munkaerőkre”. Nevezzük nevén: rabszolgákra. A hatalmas ember- és anyagi veszteségeket szenvedő Szovjetunióban a hősi helytállás (nem alaptalan!) mítosza eltakarta a „járulékos” és az azt követő szörnyűségeket.
A halál lágerei
Alapvetően két fő lágertípus létezett. A GULAG és a GUPVI. Ezek lényege:
Málenkij robot – három napból három év
A GUPVI táborok közül a magyarok fogságának helyszínei az Urál-hegység dél-nyugati lábainál, az Azovi-tenger partvidékén, az Onyega tónál, a Krím-félszigeten, Moldvában, Kazahsztánban és a Donyeck-medencében voltak (14 tábor, 93 altábor). A málenkij robot a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. A Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett.
A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken – romeltakarításra való hivatkozással és más ürüggyel – fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról „toboroztak” és vittek el magyar civileket. Az embereket legtöbbször fenyegetéssel vagy becsapással (összeírás, gazdagyűlés, betakarítás, mozielőadás vagy egyszerűen „egy kis segítség” ürügyén) gyűjtötték össze, melyben sokszor segítettek magyar kollaboránsok is. A módszer a legtöbb helyen hasonló volt. A hadköteles korban levő férfiaknak igazoló papír, „dokument” megszerzéséért jelentkezniük kellett a helyi szovjet parancsnokságon. Őket távolabbi helyekre irányították, majd gyűjtőtáborokba meneteltették. Házról-házra járva is rekviráltak, de előfordult, hogy járókelők közül rántották be a hadifoglyok sorába a civileket, főként fiatal férfiakat. A begyűjtötteket semmiről sem tájékoztatták, azon kívül, hogy egy kis munkát kell végezni a front mögötti területeken.
A civil lakosság elhurcolása – különböző intenzitással – az ország egész területén folyt, és egészen a harcok befejezéséig elhúzódott, sőt 1945 májusának végéig is eltartott.
Megállapítható azonban, hogy ahol a szovjet csapatok gyorsan átvonultak, ott csak szórványos akciók voltak. A köztudatban sokáig úgy élt, hogy a folyamat a Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsával kezdődött, és ezt követően gyűjtötték össze és hurcolták el elsősorban a német nevűeket, de sokszor válogatás nélkül a férfiakat 17-től 45 éves korig, a nőket 18-tól 30 éves korig (a valóságban 13 éves gyerek és 78 éves idős ember is volt a deportáltak között).
Ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásául ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenykaja rabota, magyarul: kis munka) orosz kifejezést, azzal ámítva őket, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A magyar nyelvben „málenkij robot” néven rögzült a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése.
Fölmerül a kérdés: minek tulajdonítsuk, hogy már a 0060. számú parancs kiadása előtt, novemberben ezreket hurcoltak el a Kárpátaljáról és az azzal szomszédos területekről, a Bodrogközből, a Tiszahátról, vagy még távolabbi településekről, például Felsőzsolcáról is? Ezeket az akciókat is központi utasításra, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának – 1944. november 12-én kiadott – 0036. számú titkos parancsára hajtották végre.
A kutatás gőzerővel folyik, de a pontos számok valószínűleg sohasem derülnek ki. A jelenleg rendelkezésre álló információk (a föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása) alapján mintegy egymillió embert hurcoltak el a korabeli, közel tizenötmilliós Magyarországról, akiknek kétharmada katona, egyharmada civil volt. Közülük csak 682 ezer magyart tartottak nyilván a Szovjetunió GUPVI táboraiban, ők voltak azok, akik elérték a céltáborokat. Sokan már a magyarországi vagy a romániai fogolytáborokban (a legnagyobb gyűjtőtábor az átállt románok által őrzött Kárpátokon-túli Foksányban volt) vagy a kiszállítás közben életüket vesztették.
A málenkij robot kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat, fakitermelés), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk, más források szerint negyven százalékuk odaveszett.
A hazatérők a szocializmusban regnáló kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. A málenkij robot – a zsidónak minősített magyarok kiirtása és a 2. magyar hadsereg Don-kanyari pusztulása mellett – a második világháború három legnagyobb magyar tragédiájának egyike. A szovjetek a német származást legtöbbször a név alapján állapították meg, így nem volt ritka német nevű zsidók elhurcolása sem.
Etnikai tisztogatás
A kárpátaljai és azzal szomszédos bodrogközi, Ung vidéki, tiszaháti begyűjtések – a munkaerőszerzés mellett – etnikai tisztogatásnak tekinthetők. 1944 novemberében, Sztálin parancsára, a szovjet csapatok az akkor még Magyarországhoz tartozó, Kárpátaljaként ismert területről, háromnapi jóvátételi munkára („málenkij robotra”) behívtak több mint tízezer civil magyar és német férfi lakost. A parancsra jelentkező férfiakat háromnapi jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba kísérték gyalog, majd onnét különböző lágerekbe kerültek. Sokan közülük hazatértek, a többségük azonban nem érte meg az öregkort. A szovjet rendszerben ezeket a férfiakat háborús bűnösként tartották számon, helyzetükről nem beszélhettek. Az 1990-es évek elején a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) falvanként összegyűjtötte a lágereket megjártak névsorát. Az áldozatok emlékére építették fel az egykori szolyvai gyűjtőtábor tömegsírjának közelében a Szolyvai Emlékparkot. Fekete márványlapokon mintegy 15 ezer áldozat…
Tisztelet az áldozatoknak
A magyar országgyűlés 2012-ben november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává minősítette.
A magyar kormány a 67/2000. (XII. 26.) Korm. rendeletében határozott az egyes, tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatásról
Feltűnő, hogy amíg a holokausztról számos eredeti (főleg propagandacéllal készített) filmfelvétel áll rendelkezésre, addig (érhető okokból) a most említett táborokból, szinte semmi, fotók is csak alig. Így nem véletlen, hogy dokumentum-játékfilm készült a történtek érzékeltetésére.
E kis összegzésben szándékosan nem kívántam érzelmi húrokat pengetni, túldramatizálni a történteket. Megteszik ezt a film szereplői.
