Semmi senkit nem érdekel, ma ilyen világot élünk, mondja az egyik kedves ismerős. És mégis csináljuk azt, amit lehet, ameddig lehet.
Miközben olyan zűrzavarban telnek a mindennapjaink, amilyenről korábban még rémálmaink sem tudósítottak, aközben folyamatosan és felfokozottan nyomot akarunk hagyni, vagyis verset írunk, prózát írunk, mert konokul hiszünk abban, hogy minden ilyesminek mégis van valamiféle értelme.
Nélküled rettegek itt
Várlak, Mihály, várlak Tompa Mihály,
hiányod annyira fáj,
egyre csak reménylem, Tompa Mihály,
hogy visszatérsz körünkbe, ismét.
A nyugalom volnál, Tompa Mihály,
kisimul körül a táj,
óvóm és megmentőm, Tompa Mihály,
nélküled rettegek itt.
Szomorú napjaim, Tompa Mihály,
belőle szökik a báj,
ölelj magadhoz, Tompa Mihály,
kérlek, ne hagyj el soha.
