A napsütéses reggelt kedélyessé teszi a kávézást ‒ vidám a páva ‒ nem tudom, hogyan öltözködjem, odakint októberi meleg, mindegy, indulás, itt a kisbusz. Vass Tibi mégis elegáns; pedig megfogadta, hogy sportosat vesz föl. Távoztunkban „a kutyák leugatják a fákról a lombot”, igen barátságos képe van a sofőrnek, nekem fontos, hogy bizalmat keltsen. Felsőzsolcán Huszti Béla és Kis Enikő csatlakozik, Miskolcon Mács Ildikó és Jacsó Pál foglalja el a jármű megmaradt két ülését. Szuhakállón gurulunk át, itt megtudom, hogy ezen a vidéken még folyik a bányászat, és ennek a CEO nevezetű konszernnek Huszti Béci utastársunk a vezérigazgatója, aki az én soromon foglal helyet, feleségem mellett. Jé, mindjárt faggatózás, hiszen hagyományőrző bányászhelyről jöttünk, szóba kerül ez-az, vagyis az utastér ideiglenes szakotthonná válik. No de nem ezért vagyunk, nem szenet jöttünk gyűjteni, Felvidékre tartunk, Tompa Mihály költő nyomán, hogy fejet hajtsunk a fellelhető relikviái előtt.
Első megálló Gombaszög, ahol a Tompa-szobornál Nagy György, a Gömöri Kézművesek Társulásának elnöke, Kassa megyei képviselő beszél nekünk érdekességeket az emlékhelyről. Derűs a hangulat, Gyuri ránk ragasztja, pedig mondandója kevéssé vicces; csak nem az imént elfogyasztott pálesztő?… Kegyeletsértésről szó sincs.
Gyerekek, jegyzi meg valaki, nem is rosszak errefelé az utak; begurulunk Hanvára, csoda rokonszenves Nagy Andrea lelkész és a férje, semmilyen kérésünket meg nem tagadják, és mosoly, és barátság és szeretet sző közénk fonalat. A református templombelső maga az autentikus történelem, két nagyság lelke lengi be: Beregszászi Pál és Tompa Mihály. Nagyon felkészült az előadó, Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese; annyi mindent tud a történelemről, Tompa Mihályról, hogy nem győzöm elmével, jegyzetelnem kellene ‒ sebaj, vissza kell ide jönni. A templomkertben áll a költő-prédikátor síremléke, rajta barátja, Arany János örökbecsű szavai, koszorúzás, köré-gyűlés ‒ és lássatok csodát, mily ihletett pillanat! ‒ a torony harangja elkezdi kongatni éteri hangon a delet.
Ha már erre járunk, Csízbe is át kell látogatni, hiszen az ottani gyülekezet ugyancsak Tompa nyájához tartozott, mi több, a költő esetenként át is járt hozzájuk a szőlőshegyen, stílusosan gyalog. A csízi kistemplom felkeresése mellett megismerkedünk a település fürdőhagyományával, séta közben megmutatja magát egypár felújított korabeli épület. Vissza Hanvára, ebéd várt ránk a „Gólya Fiaihoz” cukrászdában, ahol az étkezést követően sehová sem kell mennünk, hogy helyismeretünk gazdagodjon. Mács Ildikó megmutatja nekünk író édesapja, Mács József mellszobrát, a maga kendőzetlen őszinteségével: „itt van az én édesapám, jaj, olyan csúnya ember volt”, és nem győzi simogatni, szeretgetni a bronzfejet. Az emeleten a környék nevezetes költőiről, fafaragóiról, festőiről láttunk kiállítást, akik között politikus és színész is akad. Ennyi híres ember kis helyen! Azon lamentálunk, talán a szórvány lét edzi meg így a lelket, hogy feldúsul közöttük a művészek aránya.
Egy kis pálinkázást követően szabadtéri szoborpark felé kalauzol bennünket Mács Ildikó. A mészkőalkotások a gépesítés előtti időszak mezőgazdasági munkáiba nyújtanak egy kis betekintést. A szobrokat Igó Aladár készítette. A régi nóta, az aktuális világnézet, avagy politikai irányelv rendre előhozakodtatja az eldaraboltság, a kisebbségi lét dilemmáit. Huszti Béci oszt meg velünk egy szarkasztikus tézist: „a huszadik században csupán a román politikusok viselkedését kellett volna leutánoznunk, és a magyarsággal nem történik meg az a gyalázat, ami megtörtént”. A társaság intelligens, senki sem vitatja el a kisebbségi létbe kényszerült honfitársak mérhetetlen szenvedését, az antant aránytalan szigorát, de saját felelősségünket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mondhatnám azt is, hogy ez az állapot a mi sorozatos történelmi hibáinknak is a szomorú következménye. Nemeskürty István örökérvényű sorai erre is érvényesek: „Önfia vágta sebét”. Szomorú, tragikus, fáj az ember szíve… Micsoda értékek maradtak a határon kívül! Kövessük inkább Tompa útját, irány Rimaszombat; Gömör hegyei úgy szegélyezik a síkvidéket, mint óriási asztal szélén sorakozó fonott kalácsok. Vass Tibi elárulja, miért nem csatlakozott hozzánk egyik kollégája: „halmazati gondok adódtak, lejárt a forgalmim, és úgy viszketek, mint a rossebb.” Kacagunk, pattog alattunk a jármű, csak a sofőr maradjon észen ‒ észnél marad.
Rimaszombaton B. Kovács István vár bennünket. Ő felvidéki magyar régész, néprajzkutató, gömörológus. Tárgyi tudása már az első percekben megmutatkozik, ahogy a város építészetéről, történelmi, társadalmi hagyományiról beszél. Úgy érzem, reggelig tudna bennünket navigálni újabbnál újabb műemlék-kuriózumok felé terelve, azonban emlékeztetjük, hogy a törekvés ezúttal Tompa Mihály, a város szülötte, elsődleges cél az ő manuális manifesztumainak felkeresése, megkoszorúzása. Belenyugszik, elvezet bennünket a Főtérre, amelynek folytonos változásairól, az évtizedek és századok hovatartozási válságai felől, ugyancsak rengeteget tud. Nem hiszek a fülemnek, hogy hány viharos kalandot ért meg a központi Tompa-szobor: eltávolították, a talapzatát is eltüntetve, s hogyan került aztán vissza az Ő kitartó és szívós munkájának is köszönhetően 2017-ben. A tér mellékszobra, Petőfi is megjárta a maga kálváriáját. Izsó Miklós ennek a gipszmintáját már az 1860-as évek derekán megformázta, de csak mintegy százötven évvel később öntötték bronzba, s állították fel 2004-ben.
Már sokunk lába sajog, de követjük Istvánt, ama hitben, hogy aligha lesz részünk többé ennél kielégítőbb „idegenvezetésben” Rimaszombaton. Elvisz Blaha Lujza szobrához, aki ugyancsak a város szülötte, megmutatja a megosztott gimnáziumot, a Petőfi-házat, azt az épületet, amelyben Ferenc József szállt meg, beszél a rác és zsidó kereskedőkről, akiknek köszönhetően gazdagodott a város. Nekem az egyik legérdekesebb látnivaló Ferenczy István síremléke, amely különös módon van a református templom oldalfalához toldva. A szobrászt ábrázoló carrarai márványból 1909-ben készült mellszobor Vaszary László alkotása. Menet közben István azon kesergett, hogy valami nagyon el van rontva ezen az égtájon. Mert minden normális országban, ahol évszázadok óta együtt él két nemzet, mindkettő beszéli a másik nyelvét. Ha jól belegondolok… így lenne rendjén. Hiszen egy gyereknek egyáltalán nem okozna gondot, ha magyarul és szlovákul is megtanulna. Azáltal csak minden vonatkozásban több lenne.
Pedig be sem rúgtunk, Mács Ildi és Jacsó Pali mégis vígan énekel egy népdalt a kisbusz utasainak megosztott örömére. Valaki kitalálja, hogy a határ előtt még álljunk meg valahol vacsorázni. Mács Ildikó mindjárt javasol egy vendéglőt Bátkán. Ugyan mi a párommal az esti órákban már nemigen szoktunk belakni, de semmiképp se rontanánk el a többiek örömét. Beülünk, csatlakozik hozzánk Gyurán Ágnes, aki, bár a legmesszebb ül hozzám, de meghallom, hogy pedagógus, sokat tesz a magyarságért, ezúttal cserfessége felől is meggyőz bennünket. Végül magam is rendelek valami knédlis, káposztás húsféleséget, amiből Rita is csipeget, s azt kell megállapítanunk, hogy tisztességes az adag, ízletes és egyáltalán nem drága az étel. Mondhatom, a hely fúlon ketyeg, fele-fele arányban magyarok és szlovákok. Az étlapon ugyan nem szerepelnek magyar nyelven a fogások, ami elég kicsinyes, mert olyan közel Magyarország, hogy át lehet pisili a határon, de máskülönben jóérzésekkel távozunk, megköszönve a szíves vendéglátást.
És megérezzük, amikor átgurul járművünk a határon. Az út zötyögősebbé válik, mint réges-rég, ha Ausztria felől tértünk haza. Pedig, ahogyan Béci elmondta, a szlovákok messze nem fejlesztik úgy a magyarlakta részeket, mint az északi szín-szlovák régiót.
Vass Tibor a mobiltelefonján egy ’88-as Kontinens-nótát hallgattat a társasággal ‒ egészen zavarba hoz. Négyen maradunk Hernádkakra, a kutyák ugyanúgy concertóval fogadtak bennünket, hogy el ne felejtsük, honnan indultunk. Nahát, ezek a kutyák!
