[…]
2. Az ambrosia ízes. Az ambrosia bűvös. Az ambrosia aromás.
És legyen úgy, ázik az idő.
Szél támad. A közel aprónépét felkapja. Pillanat műve s már át is röpíti a távlat túlsó határának terpeszkedő szelvényei közé. Közvetlen itteni, lám, egyszerre nyúlik át oda. Oda a szemhatárig, hol olvad förgetegétől fodor, felleg, gyűrt fátyol és füst, mi kéklő párába fúl.
Az aprónépek meg potyognak. Innentől addig. Vihar készül. Iramban a távolság.
De kik az aprónép?
Olyanok, amilyenek az élő kösöntyűk. Lelkes ékkövek. Lepkemasnik. Amilyen a cickarojt, a csikaszbojt, a pamacsrukkola vagy a sziklevélke, olyanok.
Még potyognak, de tudni lehet, hirtelen fog beütni – menten vihar tépi ezeket a kincsdarákat. Ugyanúgy, mint függönyt, leplet s toronyhullámot. Ugyanúgy, mint égi madarakat a szél szárnyáról.
Förmeteg fenyeget. De addig is teli izgalommal feneklett perc, héthatár és kertalja.
Készületben hevülékeny-lelkes, sőt még az amúgy meddő rög, rideg bazalt egyaránt. Izgatott cincogás, kuncogás, avagy ha rekeszizmot cibál lobja a ködnek, a vigadalmas kedélynek. Ennek a viharnak már most szegődött komornái akadnak, akik olyan elánnal szidják az utálatost, oly igyekezettel nevettetnék ki pocskondiázottjuk, hogy e gyalázkodó hajszában persze magukat is kinevettetik. Köszörülik nyelvük. Jól odamondogatnak. S ekként egyszercsak az is jelentőségét veszti, ki a köszörű.
Még csak készület – még csak izgalom, hol még az égi-földi ramazuri. Hordoztatva, hajtva, sarkantyúzva, ösztökélve minden, ami izgathat. Ám ezenközben ez mind csak csúszkál, rángat, cincál – ragozzák az izgalmat. A fordulatok készülődnek. Ígéret szél kavarta por. Úgy fenyeget, hogy hiteget. Fegyvercsörtetés, riadó kürt féme rémlik gyanúként. Valami rejtőzködik. Tettetett a táj borultan-komoran. Leendő cselez, maszkírozza-álcázza magát. Árnyékkal is derengve alakoskodik. Tipeg a viharkerülők szórt raja emitt-amott.
Bújva, felfedve. Odébb a settenkedők. Arra a lopódzók. Hátterük színe lágyul. Illannak fényszegélyt hagyva. Futamodik ijedt és ijesztett. Tipeg és kopogtat halkan mély talajt, bódult agyagot, árokpartot. Iram közben zsonglőrködik, aki gyanít – a menekülő virtuozitása ez. Brillíroz, kikapdos: Beszédes, jól forgatja a szót, addig szédít ügyes szavalata, míg a tapintat eleganciájától már-már kegyessé csűri-csavarja azt, hogy a szavakon túl azzal és ott tapogathasson csinos idomot, rebegő zugot, amivel és ahol csak éri. Szerét ejtené, beférkőzzön a rejtelmek intim buzgójába.
A vihar mégiscsak tipeg-görög mind közelebb. Kezdetként csak ráered. Egyszer szitáló eső, egyszerre súllyal, nehéz szemmel zuhogó. Zuhog szinte csendesen. A mennykő, a villámlás vár. Ez a vihar színeváltós tornáca. A kövér cseppek között szemerkél a lelenckedő opál, vízfüggönyön túl a gyöngyház káprázata.
Erről a tornácról jut oda a vihar, ahol szövőszékében a morcos mélyszürke felhők takácsa ügyködik – a zuhé csillámló vetőszálain nyüstöli keresztbe-kasul az égi áldás kegyelmes vetélőjét.
A felhő pedig szent műhely. Műhely, amely helye a huzamos lelkesedéssel végzett töredelmes munkának. Munkálkodik az elhivatásos takács – legyez odabenn az ezerszál-csík eső váltó-csordulta, jár benne az izgalomra srófolt vetélő.
nyüstöl a takács. Nyüstöl eladdig, míg műhely, felhő alá is szakad a dallamokba, melyek háborognak. Háborognak. Háborognak a mérhetetlen vizek. De ahelyett, hogy ijesztenének, erejük rugalmas olajmázzal futamodik fürgén szerte. Ereje ereszt. Ereje emel ellenálhatatlan. Megmutatja kiterjedten széles és mélyre nyújtózó lejtőjének látomásnál gazdagabb mívességű elemponyváját felkapatva bennünket. Meg terjedelmes vízhátságát, fölhő fenekét simogató nyúlékony-hajlékony üvegszínező szárnydüllesztett kaptatóját, vízvölgy horpaszában billenőn csúsztatva alá testünk-lelkünk.
Háborgó a takácsfölhő, amibe feneklett: a dagálytól és apálytól egyszerre megrészegült mértéktelen víztömeg. De háborgó immár a förgeteg uralta kövér, egyúttal számos ködpászma, csapongó pára – szélesen ring-reng erdő-mező tört zöldje, domboldal, fennsík, áztatott földű parlag ott túlon túl a partok vidéke mögött terpeszkedve.
Jő a villámok fellegrepesztő fényhálóját égre hányó halászfejedelme. Dörög érkeztét híresztelő robosztus lépte, zsákmányát igéző mégis gyalázkodónak tűnő bohém óbégatása. A vihar ellep határt, szérűskertet. Közepe lett mindennek.
Habár szapora, telt és ritka permet időz szitálva fennen, szeszéllyel váltja lebegő játékát arra, hogy alászitáljon. Zuhog soká, megkésve csügged lassú esővé. Tőle gyűlnek fel a tócsák. Még szurkálják őket a vihar víztüskéi, már minden tócsa mást dalol magában. Gyűlnek-gyűlnek különülnek. Tenyérnyi is, szertelenül terjedelmes is. Dalol ez – dalol az. Énekel és acélszürke. Áriáz és tükrével zsibong. Kántál és ibolyakék. Turbékol s égszínt úsztat. Brummog, de bordóvörös agyag szappanozza. Amaz vijjog, már-már belepirul.
Benn, a háborgó nyílt vízen, annak is viharvert fertályán haloványkék szemű-bőrű lányok indulnak fel a mélyből. Hírnökeikül eresztik – oda a felszín felé – najádbuffogásuk. E harangbuborékok forognak-libegnek-csigáznak tompa és fedett harangjukkal a ringó széletlen, szedetlen mezőkre színre csapódni martalékul, csakhogy a najádok karikásra öblögetett, zengzetes dallamát előpattintsák szórványban, tülekedő rajban hol a rengő oldalon, hol a halóriások hátgerincét mintázó tetemes barázdavonulatán. Ezek után bukkannak fel a najádarcok szépséges olvadozásban körbe-körbe.
Így oldódik, szárad parton innen, parton túl a számolatlan önigazolásból igazság – válik mássá a förmeteg. Amit a magosból eldobtak az egek, hullott-zuhant eszeveszetten. Szikraapró, dagadva gomolygó nehezék süvít alá. Leveszekedik, átszakítva a szférák, a burkok kérgét. Esik csak egyre. Félő, hogy földet érve tör, zúz, repeszt akár puhát, akár szilárdat. Fenyegetőn s vadult iramban közelít. Mi lesz, amikor becsapódik?
És úgy ül el az ég haragja, hogy feltárul ragyogókék búrája. Habár, ami leveszekedett hamarnál előbb ideér. Egyszercsak itt terem – darált, gyorsult, olykor-olykor mintha lassult is volna, estében, szitáltában rémlett, talán meg is állt szédítőn ereszkedni, de itt földközelben közbeavatkozik az oly kecses kegyelem. Oly puhán ereszti földre letaszítottjait, mint féltőn rajongó hitves a frissen vetett nászi ágyra édes frigyükre epekvő aráját.
Feltárulhat a nyoszolyás pihegő táj, felüdítve a kiadós locsolástól – mosdatva a beteljesülő időkre.
(W. A. Mozart Figaro házassága – Opera, K. 492.)
Ásik meg csak lubickol az idő árjában. Megtisztul, de marad a lelkében kitartón reményében lebegtetett rajongó bánata.
Niomé egy szál pendelyben ázott el. Mi mosdatta, a lenge alsóing és lúdbőröző melle, hasa és háta között reszket most is. A lány bűvöletben a víztől ugyanúgy, mint a tűztől. Süti az időt, ha már egyszer hevül – ülepíti az időt, amint tetőz, midőn nyugton terül.
Ha az idő ázik, úgy Mizar fürdet időjerkét, időkendert áztat.
Ők az ambrosiások.
[…]
