Hernádkaki Erdei Kak

Tompa Mihály leugrott a lováról, megveregette a nyakát és hosszú pórázon odakötötte egy akácfához.
— Itt nagyon jó a fű, hadd legeljenek. Mi is pihenünk egy kicsit.
— Én nem vagyok fáradt, Miskám, de legyünk tekintettel a lovakra. – nevetett Petőfi, és ő is leugrott a pejről, s egy másik fához kötötte.

Leheveredtek az árnyékba, és míg a lovak a füvet legelték, ők szemeiket legeltették az elterülő réten, ahol derékig ért a fű, kicsit távolabb egy hosszan elnyúló erdő, balról egy falu templomtornya emelkedett.
— Te, Miska, tudod, hogy hívják ezt a falut?
— Mire vagy kíváncsi? A becsületes nevére, vagy a népire?
— Mind a kettőre.
— Amikor betelepítették a németeket, Hochennek hívták. No, ezt a helyiek „magyarosították” Kok-ra, aztán Kak-ra. Végül a Hernád miatt Hernádkak lett.

Miska közben a tarisznyájából elővette az elemózsiát, kicsomagolta és a maga csöndes, kissé brummogásra emlékeztető hangján evésre biztatta barátját. Sándor, aki vándorlásai alatt sokat nélkülözött, sőt, időnként kifejezetten éhezett, boldogan falta a jóféle fokhagymás kolbászt és a füstölt szalonnát. Az evés végeztével azonban Miska hiába kínálta borral, azt tőle szokatlan szégyenlősséggel visszautasította.

— Tudod, fáj tőle a gyomrom.

— Ezt eddig nem tudtam. A számtalan bordalodból inkább azt hittem, szívesen kortyolod. Tán csak nem bánatodban írsz ivás helyett bordalokat?
— Belső kényszer ez, komám, a magyar ember bort iszik, nem vizet.

Tompa hirtelen csendre intette Petőfit.

— Odanézz! – mutatott az erdő irányába, ahonnan egy gyönyörű szarvasbika ballagott ki, fejét feltartva, orrával a magasba szimatolva.
— Az erdő királya… fenséges…

A két költő megbabonázva nézte a méltóságteljesen lépdelő állatot, aki úgy tetszett, nem is lépdel, hanem valósággal úszik a hasáig érő fűben. A falu felől lebukóban volt a nap, alsó pereme egészen a horizont szélére támaszkodott, bíborvörös, vízszintes ecsetvonásokat húzva az ég kékjébe. Ez a festő ecsetjére kívánkozó látvány a maga csalóka békéjével legalább kis időre feledtette velük, hogy száz kilométerrel odébb véres ütközet lehet éppen, és a szabadságharcosok tucatjai vagy százai hullanak alá, vérükkel olyan vörösre festve a földet, mint most a nap az ég alját.
De ebben a varázslatos pillanatban csak az erdő királya, a táj békéje uralta figyelmüket. Hátuk mögül csintalan szél futott a szarvasbika felé, tenyerében némi emberszaggal, mire a felség felháborodott fejmozdulattal válaszolt, és félkörívben visszafordulva, fensőbbségesen bevonult az erdő biztonságos mélyébe.
Némán ült a két férfi. Nézték a most már agancsos nélküli, hullámzó rétet, ami összeért az erdő évszázados fáival.
Áldott pillanat volt. Mihály suttogva szólalt meg.

— Mit üzen neked az erdő, Sándor?
— Egy verssort, de nem jön a folytatás. – suttogta vissza Petőfi, akiből máskor hömpölyögve törtek elő a versszakok. — Megbabonáztak.
— Engem is. Írd le azt a sort, most ne beszéljünk.
Sándor elővette a belső zsebéből kis noteszét és kopott ceruzáját, leírta a sort és Mihálynak nyújtotta. Ő elolvasta, és ismét az erdőt nézte, a szélénél strázsáló jegenye nyárfát, aminek levélsusogása egészen hozzájuk hallatszott. Kis idő múlva ő is írt egy sort a papírra, majd Sándornak nyújtotta, aki elolvasta, elmosolyodott és némi tűnődés után oda kanyarította a harmadik sort, és cinkos tekintettel visszaadta. Az erdőszéli tölgyfa befogadóan tárta szét hatalmas karjait, ők az alkonyi erdő varázslatában felváltva rótták soraikat, valósággal megrészegedve az érzéstől, hogy mennyire ugyanazt látják, hallják az erdőből, mint a másik. Éppen betelt a papír mindkét oldala, amikorra lement a nap, és lassan, észrevétlen szertefoszlott a varázslat. Fejüket összedugva a szürkületben még elolvasták közös költeményüket, s amikor egymásra néztek, ugyanazt látták a másik szemében: ez a vers, csak a miénk… és az erdőé.
Sándor szertartásosan összehajtogatta a lapot, a szíve felőli belső zsebébe tette, közben elfogódott hangon motyogott: otthon lemásolom, hogy neked is meglegyen.