A tanösvényen át,
ahová időzni jöttünk,
elmélkedéssel múlatjuk magunkat.
Már hogyne kellethetnénk
saját bájakat, filózunk,
tennénk a szépet
a fáknak, de gallyra menő
életünkkel bajosan
vághatunk itt fel, meg kérges
emlékeinkről lehántolt,
gyantás elméletekkel.
Vehetjük úgy, a sűrűjébe veszünk,
gyéren, ritkásan légcserélgetünk,
hasznunk, mint cirokseprűé deszkapadlón
vagy tollé esetleg, ami iróniát
ró a farostú papíron.
Nesztek, mondjuk magunknak,
kelletlenül, a tanösvényen átkelve,
és nem is sokára mindenünk elhervad
vagy épp helyreáll, tudatjuk,
hogy visszaveszi a por a felső réteget,
a tintából az időfolyamon
fénnyel forgatjuk ki a száraz színeket.
Hasznára az erdőnek mindazonáltal nem vagyunk.
Ezt lassacskán, felfelé menet,
mint valami nagyívű kilátást, belátjuk.
Végtére a tanösvényen a lábaink átcipelnek,
ha félreállunk, mint a cövek,
fel se merjük fogni a törekvő törzseket,
inkább lefelé hajbóklunk, mint földközi kövek
közé szorult gombák vagy a páfrányok szára,
pipaszár lábunk alatt törzsi létezésünk lábalattisága.
Ennyik volnánk, ott, a tanösvényen,
át vagyunk verve a flóra ellenében,
az értékek felháborított nyugalmában állva,
mi, pállott és kallódó lábasfejek, vigyázva
az emelkedőn felmenet
és vissza, felmentve magunkat
a tanösvény kínálta természetesség alól,
feloldva magunkban a leckét, hogy leérve
a tóhoz visszaszemlélhessük időzésünkkel
elért életcéljainkat, és eltekinthessünk kilátástalan
korlátainktól.
15 Megtekintés
2 Perc
