Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Elnök Úr!
Kedves Tibor!
Kedves Vendégek!
Bár mindenkiben megvan a képesség, hogy kortárs művészként alkosson, ettől még nem leszünk jegyzett és elismert kortárs képzőművészek. Ha pl. egy unalmas középiskolai órán mindenféle kóbor gondolatoktól vezérelve jelentéssel bíró krikszkrakszok születnek a kockás papírunkon, hiszem, hogy jó úton indulunk el, de a legtöbben egyáltalán nem megyünk végig rajta. Ahhoz saját rejtettebb, titkosabb énünkhöz is bátran kellene közelednünk. Legtöbbször nem merünk. Én pl. kortárs képzőművész és kortárs képzőművészethez értő szakavatott sem vagyok. Ez azért némiképp elbizonytalanít…
Ma két kiváló és sokszorosan nagyra becsült kortárs képzőművésznek és avatandó alkotásainak lehetünk szellemi vendégei, amellett persze, hogy mindnyájunkat Vass Tibor vendégszeretete ölel körbe ismét. Itt köszönöm meg neki az Önök és magam nevében ezt a mai lehetőséget a lélek épülésére és a kultúra gyarapodására, én pedig személyesen is a felkérést a köszöntők megtartására.
Ha rajtam múlna, Drozsnyik István és Boncsér Árpád nevét is már csak nagybetűkkel szabadna leírni mindenhol, hiszen pályájuk veretes, és érdemeik lajstroma csaknem végtelen hosszú.
Drozsnyik Istvánnal lényegében földiek vagyunk, mivel az én családi gyökereim mélyen a bibliás Vizsolyba nyúlnak vissza, ő pedig a közeli, Krisztus-kereszttel régóta védett Abaújszántón látta meg a napvilágot, immár 73 éve. A család kilencedik gyermekét nagyon korán hatalmába kerítette a rajzolás varázslata. Bár önmagát képezte, és képzőművészeti iskolákat nem végzett, olyan kiváló mesterek csiszolták tehetségét, mint Dezső József képzőművész tanár, Varga Miklós szobrászművész és Pető János grafikus, festőművész. A grafika mellett egyáltalán nem idegen tőle a festészet, a kerámia, a performansz, a vers és a próza, na és persze a szobrászat.
Az 1978-as Miskolci Galériás indulástól számítva bel- és külföldi kiállításainak száma bőven 200 felett, díjai, elismerései 50 felett járnak. A Nemzetközi és az Országos Grafikai Biennálék és Triennálék, a Tavaszi és Téli Tárlatok, szobrászati kiállítások, Ikonográfiai Biennálék rendszeres kiállítója, az ÉLET-MŰ-RÉSZEK sorozat fáradhatatlan alkotója, a Magyar Arany Érdemkereszt birtokosa, Abaújszántó és Miskolc Pro Urbe díjasa és előbbi díszpolgára. Tagságait engedjük most el, de szobrait bátran keressük Miskolcon, Győrben, Dunaszerdahelyen, Harsányban és Hernádkakon.
Művészetében a két leggyakoribb motívum a keresztre feszítés és a szék. Mivel ars poeticája szerint az alkotás számára szenvedés, s a végére, a készre mindig meghal, talán nem is kell külön magyarázni a fájdalmas, a felemésztő, és a megnyugvó, a megpihenő szimbólumokat.
Mit állított ma nekünk a Vidám Páva kultúrkertjébe? Vagy mondhatnám úgy is, nézzük meg végre, mi után támadhatott fel újra.
Legfrissebb alkotása egy sorozat befejező darabja, melyet nevezhetnénk Tompa-triptichonnak is. Ennek első szobrát, mely a Tompa Mihály emlékére címet viseli, még 2021-ben, a Vidám Páva alapításakor építette. A 2023-ban avatott második szobrának különlegessége volt, hogy előrevetítette a 2024. évi Légyottot, a Tompa plusz Herman Ottóné-t. Címe: Herman Ottóék Tompával, Garayval és Petőfivel karöltve tálcán kínálják a lehetőséget a jövő nemzedékének.
S hogy a hagyomány ne szakadjon meg, újabb műve már 2025-re irányítja a figyelmet, amikor a Légyott alkalmából, a fikció szerint Tompa Mihály majd Miskolc város két díszpolgárát, Jókai Mórt és Lévay Józsefet hívja vendégségbe.
A szobor tökéletesen illeszkedik a „szék” motívumos sorozatba. A szemet és így az értelmezést is lentről felfelé, a stabil földön állástól a könnyed égi lebegés irányába húzza. A téglaformák számomra a három szereplőt jelképezik, a háttámlában maga Tompa foglal helyet. Az alkotó szerint a postagalamb épp a meghívó üzenetre vár, de talán nem sértem meg vele, ebben az alkotásban én látom a megérkezést is. Számomra valójában teljes a történetmesélés. A téglaformák finom részleteiben felfedezhetjük a test és a lélek akár életen át tartó fogságát és határait. A háttámlában négyzetekkel áttört téglalap az írás, a tudás és az örökkévaló művészet szimbóluma. A háttámla cikkcakkos vonala fenn a magasban a villám, a fény, a tehetség, a szabadság egyértelmű jelzése, mely alapvetően belőlünk ered. Ha jobban meggondoljuk, Tompa a két fiatalabb, lánglelkű kortársával mindezt kikezdhetetlenül képviseli, mindaddig, míg az idő értelmezhető fogalom marad. Ők hárman megérettek a jövő évi miskolci találkozásra is. Szeretettel várjuk majd Önöket a Herman Ottó Múzeum Thália-házában! Másképp szólva: Légy ott is, ne csak itt!
Boncsér Árpád Holló László- és Brassai-díjas szobrászművész, a Diósgyőri Képzőművészeti Stúdió Nívó-díjasa, aki immár 18. éve a tiszadadaiak büszkesége is. 1945 augusztusában, Ormosbányán született. Szülei három testvérével az erdélyi Hargitáról a front elől menekült odáig. Iskoláit Miskolcon végezte. Sokáig a zene, a festészet, különösen a grafika kötötték le érdeklődését, és szívesen hódol a fotózás örömeinek is. A táj szerelmeseként tartják számon. Mielőtt a szobrászat is a foglyává tette volna, bő három és fél évtizeden át dolgozott kiállításszervezőként és dekoratőrként. Serenyei István tanácsára próbálkozott meg játszani a háromdimenzióval. A budapesti Százados úti Művésztelepen, ellesve, megértve a szobrászat mesterfogásait, menthetetlenül szobrásszá lett, és nem utolsó sorban fontos barátságokat kötött ott több, később nevessé lett művésszel. Bár művészként döntően autodidakta, ezek a barátságok egyaránt erősen formálták életének erkölcsi és szakmai medrét. Szobrainak, domborműveinek és plakettjeinek gyakori témái a bányász, a kohász, általában a munkás és a földműves. Ars poeticája szerint a művészet az élet és a szépség megértésére való vágyakozás.
Figuráiban nem véletlenül fedezhetünk fel ismerős arcokat. Alakjai méltóságteljes mesefigurák, akikkel felnőttünk, akik felneveltek, akik a szomszédban laktak, akik örök mértéket adtak és adnak életünkhöz.
Munkáit a szélrózsa minden irányában megtaláljuk, hogy csak néhányat említsek: Bozsokon a Millenniumi Emlékmű viseli keze nyomát, Kazincbarcikán és Óbudán Don Bosco-, Tiszadadán Petőfi-dombormű, Miskolcon Wass Albert-, Újfehértón Mezőssy Béla-, Gömörszőlősön Tompa Mihály-szobor hirdeti munkásságát. Alkotásainak többségét elajándékozta a Tiszadadán található Holló László Emlékháznak, ahol egyébként a parasztember mindennapjait 25 szoborral bemutató állandó kiállítása tekinthető meg.
És ha már Tompa Mihály! A költő és református lelkész Hernádkakban is kapott már szobrot. 2023. szeptember 30-án itt avattuk Boncsér Árpád Tompa-mellszobrát. Az érett férfiembert ábrázoló alkotása volt az első a Vidám Pávában, majd Boncsér Árpád idén március idusán Petőfi-domborművel tisztelgett vendéglátónk, Vass Tibor hernádkaki díszpolgári címe előtt.
Most, immár harmadikként avatott, a fiatal Tompa Mihályról készült domborműve a Vidám Páva „cégtáblájának” is felfogható.
Engedjék meg, hogy végül a szobor és a dombormű, az idősebb és a fiatalabb Tompa viszonyára, magának Tompa Mihálynak A világlátó című versével próbáljak rávilágítani.
A VILÁGLÁTÓ
Az apa fiához imígyen beszéle,
Egy erszény pénzt adván ennek a kezébe –
A huszadik évet, fiam, ma betöltöd!
Illő lesz, hogy váltsd fel azt, ki vén s törődött.
De annak az eszén nem sok ember indúl,
Aki falujának határán se ment túl;
Eredj a világba! láss, hallj és tapasztalj!
Keresd: hol mi jó van, tapogasd: mi a baj?
A fiú megszokván, hogy nem ő határoz:
Elment s nagy sokára tért vissza a házhoz,
Hol a fáradságtól magát kinyugodván,
Igy szólt apja hozzá: ,Nos, hát édes szolgám!
Mire a jó Istent éjjel nappal kértem,
Im visszavezérelt kivánt egészségben!
Hadd halljam hát, hogy mit láttál a világban…?’
»Biz én édes apám, ott sok mindent láttam.
Hegyet, síkot s folyót, mely nagy habbal omlott,
Fényes, büszke várost, épületet s tornyot;
Annyi nép- s vidéknek erkölcsét, szokását, –
De három községnek mégse láttam mását!
Ezek közt legelső volt Imádságfalva;
Csudáltam, mért van ott minden úgy kihalva…
Mig másutt sürögve, zajjal, seregestűl,
A nép munkálkodni hazulról kipezsdűl.
Itt a dolgozásról végképen lemondtak,
Szólván: semmi haszna földi szorgalomnak!
Gondolunk s nézünk az égi madarakra:
Mily szépen megélnek, nem vetve s aratva!
Ugy cselekszünk, mint a parancsolat szól:
Mért szorgoskodnátok a holnapi napról?!
A zsidók is nyertek mannát, el se vesztek…
– S várnak a próféta hollójára veszteg.
Olvassák az írást, néznek a betűre,
Ebbe vannak némán s mélyen elmerűlve;
Avvagy áhitattal meghajolva földig,
A napot s az éjet imádsággal töltik.
Majd e jámbor hívek közűl elsietvén,
Más helységbe értem még azon nap estvén;
Munkásnak nevezték, – nem hívhatni jobban,
Mert nincsen hiány ott munkában, dologban.
Versenyez kicsiny, nagy, – fejök szinte szédűl; –
Csak panasz, sovárgás hallik a beszédbűl;
Az idő beh nyargal…! a nap egy arasznyi…!
Ennyi, annyi munkát kell holnapra hagyni!
Monda egyszer, aki vala legsovárabb:
Mily idő-vesztés e sok ünnep, vasárnap!
Még ez okra lészünk éhezők és pőrék…
Hátha eltörölnők! – és el is törőlték.
Csukva áll a templom, berozsdált a zára,
Egy lélek se vágy az igének szavára;
Néha meg-megkondúl a harang magától…
S csaknem megijednek szokatlan szavától.
Iskolába menni, adni nem szeretnek…
Sok dolga s haszna van a kicsiny kezeknek!
Munka náluk a fő s minden; – és valóban
Szinte úsznak a kincs- és más földi jóban.
Hogy a harmadiknak utcájára léptem,
Görnyedő vén ember jőve szembe vélem;
Csudálkozva láttam, hogy folyvást süvegel…
Oh édes agg apám, mi dolog?… tegye fel!
Unszoltam sokáig, kértem is: hiába!
Később jöttem aztán mindennek nyomában;
Uj szokást követnek: itten aki vén lesz,
Semmi jussa többé a becsültetéshez.
Helye nincs a házban, kívül is elhálhat,
Nem számára tesznek az asztalra tálat.
Várjon sort, – az ifjú települve mellé:
Emennek jár a hús, – amannak jut a lé.
Ifjak látnak törvényt, ezek ott a bírák,
Kik a büntetést a vétkezőkre irják;
S minden ügy kezökben gyorsan folyva dől el,
Mig nagy lassúság jár a hajlott idővel.
Nem uralkodhatik ifjon kívül más ott,
Vén embertől soha nem kérnek tanácsot;
És ha Újmezőn a dolgokat tekintem:
Apám, mondhatom, hogy jól megy ottan minden!«
Az öreg figyelve hallgatott minden szót,
És se jót, se roszat a beszédre nem szólt;
Hanem később, midőn már évek folyának,
Felhozá a három községet fiának:
,Bizony én szivemnek teljesítnéd vágyát:
Ha ama helyeket még egyszer bejárnád,
Azért is, mert akkor valamit feledtél!
Megtudod majd, hogy mit? – azon embereknél.’
A fiu, mivel szent volt e vágy előtte,
Gyorsan elment s megjött, – nem sok időt tölte;
,Hát a három község? szólj csak, alig várom…’
»Biz, apám, elpusztult végkép mind a három!
Népe meghasonlék, kiholt, szerteszéledt…
Elsöpré valamely rettentő itélet;
Szén, kő és tapasz van helyén a bozótban,
– El se hozhatám igy, amért küldve voltam!«
,El, elhoztad, kincset hoztál, ime lássad
Az a bölcseség, mit a tapasztalás ad!
Jaj a népnek, melyben utolsók a vének,
S gyermekek állnak fel birónak, vezérnek!
Szorgalom s imádság külön-külön meddő,
S boldogságot, áldást hoz együtt a kettő;
Ezen függjön mindig az ember figyelme:
Tisztes munka, jó rend s az Úrnak félelme!’
*Elhangzott a Tompa Piknik c. 32. Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválon, 2024. szeptember 28-án
