– Élő, de bánatos e falud itt az óvatag rengetegbe ágyazva ez idő szerént – kondít bele az idilli csöndbe Jó Petőfi Sándor.
– Kak az erdőn, erdő olvasztotta Kak – felel kivárván a fülemüle butykos-kotyogtatós eszmélkedését Tompa, a vendégétől elragadtatott invitátor.
Mindketten pedig belefeledkeznek a megint beállt elnémult külön békébe. Teremtsenek körülményt arra, szerezzenek alkalmi szabadságot az árnyban árnyas zöld-juharok oltalmában, ezt hintáztatják.
A leendő Miskapap még azt is elhessenti magától, kapja le körméről a pörge bajszút, vendégjog ide vagy oda, honnan veszi a bátorságot bánatosnak lesajnálni Kak vászoncselédeit, gubásait.
– Bánatos ám a te löszös-szikes nénéd! – kéreckedne ajakára, de inkább szakállába túr, mert abban is
kisodorva böngyörgetheti a szabadság estvéli angyalkodó lelkületét.
Petőfi ifiúr, mintha mégis kihallotta volna poémacimborája visszanyelt zokszavát.
– Na merthogy szomorodottak e lakok dologban töretettjei az úrbéri terhek, az ártéri vértetvek, a forspont meg a kvártély ártalmai miatt. Minden gyüttment-mundéros úgy toppan be a portára mondván, Hári János unokája vagyok én, pedig burkus az mind. Egyre csak a garabonciást várják, oszt
rendre valami poroszló esik be.
Pedig ez a mitugrász Petrovics már most a megszólalásig hasonlít a majdani mitugrászhoz, a Pucsok Pétörhöz, kit úgy fog általhajítani Miskapap a hanvai parókia magastornácán – azt sziszegve, minek ütnélek meg téged Pétör, üssed meg te magadat –, hogy az a kocsis csak úgy nyekkenjen odalenn. A megszólalásig, mondom, minthogy a Peti csak lóbélű, a Sanyi ezzel szemben színtiszta romantika. De minek a vesződségeken évődni, mikor az est béke, az est szabadságos nyugodalom. Ül a zsibói bölény Rimaszombatról Kakra vetődött mása meg a jövendő lóhajtó innenső homunculusa.
Bort szopogatnak. Békések. Elnyerve a rövid kegyelmű szabadság. Estés és juharos. Tompa a kegyeletturul, vendége a fecske számba menő Petőfi. Bennük még az eperjeses rajongás oly zamatos íze: holnapra nekiveselkednek s az Erdei lakot hozó lírai olympiász újabb viadalának, legyen diskurzusuk Erdei Kak címen is. Penghet Petőfi daca. Abrakadabráival gyürkőzhet az ellenhitek hadával. Karakán srófarendjeit suhogtathatja feje felett a nép nevében prófétálva és apostolosan. Tompa meg az ő küldetésének letéteményese gyásszal sújtva, a kedveszegett rigmusra hangolva szavát. Prédikátorként téve szolgálatot a mártírságával előddé előre sietett mitugrász küldetéséért: minthacsak jósolna, amire oly fenemód ért.
Borra vers. Mindkettő poéma idehajló abroncsa Árkádiának. Piára zengő elégia – szavai a két Hernád
ügyébe került lírikusnak.
Jaj, ezek a rímrámázó suhajdák olyanná tettetik maguk megint, mint valami habár napkeleti Russzózó remeték – csattan fel a vad amazonságú Szendrey Julcsa: hajoljanak Ermenonville abroncsai eleddig Kakig, Pestig.
Na, meg is keserüli Sanyink a Kakon vétett kalandot, hazajutva hosszasan tolhatja vadul az albioni lengvicset nadrágos nejével. Megágyazhatnak megannyi színi szörnyedvénynek a szigeti Billytől.
De az Erdei kakban már akkor ott a két jövendölés. lészen két limonádé szende dal a tékozló utókor rádiójában egy feledhető Ötórai teában. Egyikben a bajszos szellemeskedik, másikban a szakállkotró.
Hogy melyikben melyik, találjátok ki, ha lesz merszetek.
Előbb van a zugfelvétel, amint Halász Jutka énekli a Múnlájt sedót az egyszeri szüreti bálon. Rögvest utána a Pi-eS ájlavjú, hogy facsarodjon csak a hiszterizált bakfis lányok szíve Lennon meg Oldfield helyett a két erdei Kak vers soraira.
Látjátok-é, mire mehet egy mitugrász meg egy bölénytermetű, ha plajbászt kerítenek nekik.
